„A pénz nem hat a gazdasági növekedésre, a pénz semleges”

A mainstream hiedelemvilág egyik kiinduló félrevezető üzenete, hogy a pénzzel eleve nem érdemes foglalkozni. Ez a félrevezető üzenet két félrevezető axiómán alapul: az egyik ilyen félrevezető axióma, hogy a pénz úgymond semleges, nem hat a gazdasági növekedésre; a másik, hogy a pénzmennyiség-változások inflációra gyakorolt hatása nem egyértelmű.

A mainstream közgazdászok és a jegybankok egyfajta tabuként tekintenek a pénzre, a pénzmennyiségekre. A közgazdasági modellekben, például a bonyolult matematikát alkalmazó ún. DSGE‑modellekben vagy a jegybanki kamatdöntéseket előkészítő modellekben a pénz, a banki mérlegek jellemzően nem szerepelnek. A jegybankok jellemzően nem használják a „pénzmennyiségek” szót nyilatkozataik során. A jegybank által közölt statisztikákban léteznek ugyan a pénzmennyiségekre vonatkozó adatok (M1, M2, M3), ám ezeknek nem tulajdonítanak különösebb befolyásoló jelentőséget.

A mainstream (neoklasszikus vagy újkeynesi) közgazdaságtan szerint a pénz csak egy elszámolóegység, végső soron nem számít, hogy kinél, mennyi van belőle, hogyan változik a mennyisége, mivel a hosszú távú folyamatokat a reálváltozók határozzák meg. A pénz hosszú távú semlegessége (az ún. „klasszikus dichotómia”) a hagyományos közgazdasági gondolkodás egyik alappillére.

A pénz semlegessége dogmát alátámasztó elmélet azon a hiten alapszik, hogy a gazdaság fejlődését kizárólag kínálati oldali és strukturális tényezők – úgy, mint munkaerő, technológia, bizalom az intézmények iránt stb. – alakítják. A gazdasági szereplők ebben a szemléletben igyekeznek fejlődni, termelékenységet javítani; a dogma szerint a pénz nem befolyásolja ezeket a folyamatokat.

A mainstream közgazdászok úgy gondolják, hogy a kereslet (vásárlóerő, pénzmennyiség) növekedése – bár rövid távon élénkítően hathat – nem érinti a kínálati kapacitásokat hosszú távon. A megemelkedett kereslet végül csak áremelkedéseket okoz.

A mainstream közgazdászok szerint nemcsak az mindegy, hogy mennyi pénz van a gazdaságban, hanem az is, hogy hogyan oszlik el a pénz: hagyományosan „homogén” vagy „reprezentatív”, azaz egységes háztartásokat feltételeznek. Ez azt jelenti, hogy nem különböztetik meg a nagyon gazdag háztartásokat az átlagos vagyonnal rendelkezőktől, illetve a megtakarítókat az adósoktól.

Ebben a szemléletben például nem látják problémának, ha a bankok összessége, az államadósság, a magas kamatok túlságosan – akár igazságtalanul – koncentrálják a vagyont, hiszen a pénz úgyis a „háztartásoknál” marad; többek között például a bank tulajdonosainál, akik az elmélet szerint ugyanúgy fogyasztanak, mint egy átlagos háztartás.

Ebben a hagyományos szemléletben nincs jelentősége annak sem, hogy hogyan oszlanak el és áramlanak a pénzek a hazai és a külföldi szereplők között. Az elmélet szerint nem gond, ha egy országból kifelé áramlik a pénz (például az államadósság kamatain vagy osztalékokon keresztül), mivel ez sem változtatja meg a gazdaság hosszú távú kínálati kapacitásait.

Az elméletben a kínálati kapacitások a pénzáramlásoktól függetlenül ugyanúgy nőnek. A pénz kiáramlásának hatására gyengülhet az árfolyam (külső leértékelődés), vagy csökkenhetnek a bérek és az árak (belső leértékelődés), ami viszont versenyképesebbé teszi az országot, lehetővé téve ezzel a pénzáram megfordulását.

A valóságban azonban a pénz nem semleges. A gazdaság megfelelően bőséges pénzellátását biztosítani képes pénzügyi rendszer nagyban segíti a gazdasági növekedést. Egy pénzhiányt eredményező pénzügyi rendszer viszont gúzsba köthet egy gazdaságot. A jelenlegi pénzügyi rendszer ráadásul érdemtelenül átáramoltatja a vagyont, egy igazságosabb pénzügyi rendszer viszont megszünteti az érdemtelen pénzáramlásokat kiegyensúlyozottabb módon.

Amikor a közgazdaságtan a „Mire jó a pénz?” kérdésre keresi a választ, akkor jellemzően a következő három okot sorolja fel: a pénz hasznos, mert lehetővé teszi, hogy általa egyszerűen elcserélhessük áruinkat (csereeszköz); közös nevezőre hozza különböző termékek árát (értékmérő eszköz); és lehetővé teszi, hogy vásárlóerőt halmozzunk fel (értékőrző eszköz). A pénz valójában fontos a gazdasági növekedés szempontjából (gazdaságélénkítő eszköz) és a társadalmi berendezkedés szempontjából (hatalmi vagy vagyonátcsoportosító eszköz) is.

***

Bár a pénz semlegességének dogmája egy olyan alapaxióma, amelyre számos további mainstream feltételezés épül, valójában a mainstream közgazdaságtan saját magával szemben is ellentmondásos állításokat fogalmaz meg a pénz semlegességét illetően.

Amellett, hogy a mainstream közgazdászok hisznek a pénz hosszú távú semlegességében, szintén hisznek abban, hogy mind a deflációnak, mind a túl nagy inflációnak kedvezőtlen következménye van a gazdaságra nézve. És hisznek abban is, hogy a jegybank fontos munkát végez azáltal, hogy az árstabilitás biztosításával hozzájárul a társadalmi jóléthez, ami szintén ellentmond a pénz semlegességének.

Ha a pénz hosszú távon semleges lenne, akkor mindegy lenne, hogy van-e árstabilitás, vagy nincs, így az is, hogy van-e egyáltalán jegybank, vagy nincs. Ezen felül, a 2008-as válság még inkább kihívások elé állította a pénz semlegességének tanát. Nehezen magyarázható ugyanis, hogy mégis mi okozhatta a válságot, ha nem a hitelezés leállása és az adósság-leépüléshez kapcsolódó tranzakcióspénz-mennyiség zsugorodása.

Bár az elmélet és a valóság közötti ellentét nem eredményezte a hagyományos gondolkodási keretrendszer radikális újragondolását, a mainstreamen belül megjelentek, népszerűbbé váltak olyan fogalmak, gondolatok, amelyek – bár nem feltétlenül mondják ki – mégis cáfolják a pénz semlegességét; ilyenek például a „hiszterézis”, a „heterogén háztartások” vagy az „országok közötti vagyoneloszlás”:

A „hiszterézis” fogalom azt takarja, hogy egy válság rövid távú hatásai hosszabb távon is kárt okozhatnak a gazdaságnak. A tartós munkanélküliség a munkaerőpiaci képességek, kapcsolatok romlásához vezet; továbbá az alacsonyabb rövid távú kereslet a beruházások elmaradását eredményezi, gyengítve ezáltal a gazdaság hosszabb távú kínálati kapacitását.

A „heterogén háztartások” bevezetése lehetővé teszi, hogy a modellekben megkülönböztessék például az adósokat és a megtakarítókat, azok eltérő pénztulajdonlását, fogyasztási viselkedését.

Az „országok közötti vagyoneloszlás” fogalom bevezetése lehetőséget ad annak az – amúgy minden nem közgazdász számára nyilvánvaló – helyzetnek a mainstream közgazdasági értelmezésére, miszerint kedvezőbb egy ország helyi vállalkozásai számára, így a gazdasági fejlődésre nézve is, ha nagyobb az országban a vásárlóerő, vagyis állampolgárai vagyonosabbak.

Mindhárom fogalom arra utal tehát, hogy a pénz nem semleges. A megállapítások azonban nem a pénzsemlegességi dogma cáfolataként, hanem annak kiegészítéseként jelennek meg; lehetőséget adva egyfajta tudományos folytonosság fenntartására. Így – bár egyre nyilvánvalóbb mindenki számára, hogy nem helyes – a mainstream közgazdaságtanban mégis érvényben maradhat a pénz semlegességének dogmája is.