Eladósodási kényszer

A jelenlegi pénzügyi rendszerben a centrumországokban a meglévő hitelek tőketörlesztései és kamatai folyamatosan a tranzakcióspénz-mennyiség megsemmisülését eredményezik. Egyéb, nem pénzügyi folyamatok – mint például a vállalati nyereségek – szintén a tranzakciós pénz megsemmisüléséhez vezetnek. A tranzakcióspénz-mennyiség növekedése a gyakorlatban csak egyre nagyobb magán-, illetve állami eladósodás útján lehetséges.

A pénzügyi rendszer korábbi időszakait jelentős hitelezési ciklusok jellemezték. Amennyiben egy gazdaságban a pénzteremtés meghatározó része a hitelezéshez kötődik, úgy a hitelezés változása erős, önmagát erősítő ingadozásokat okoz a pénzteremtésben, a gazdasági aktivitásban és az árszínvonalban.

A hitelezési ciklus első szakaszában a bővülő hitelezés – pénzteremtés – többletfogyasztást, illetve magasabb eszközárakat, például magasabb ingatlanárakat eredményez. A kedvező gazdasági kilátások és az emelkedő eszközárak pedig még tovább bővülő hitelezést eredményeznek, erősítve ezzel a ciklus felívelő szakaszát. A hitelezés azonban egy ponton túl – telítődés vagy bankrendszeri döntés, vagy valamilyen külső sokk hatására – nem bővül tovább.

Elméletben az adósságok leépíthetők lennének. Ehhez azonban az kellene, hogy a megtakarítók folyamatosan elköltsék a náluk lévő pénzeket az adósoknál. Ekkor az adósoknak lehetne elég pénzük az adósságok kifizetéséhez. Valójában azonban ezzel épp ellentétes folyamatok a jellemzők. A megtakarítók nem építik le pénzvagyonukat, hanem például a kamatok és a vállalati nyereségek következtében inkább tovább növelik azt.

Ez egyéni szinten érthető választás. A megtakarítások növekedése azonban összességében azt eredményezi, hogy az adósok friss pénz hiányában nem tudják leépíteni az adósságaikat. Amint a hitelezés bővülése megáll, és a magánszektor adósságleépítésbe kezd, akkor a korábbi bemutatott folyamattal épp ellentétes, önmagukat erősítő kedvezőtlen folyamatok indulnak be a gazdaságban.

A tranzakcióspénz-mennyiség zsugorodik, ami alacsonyabb keresletet, idővel növekvő munkanélküliséget okoz. A kisebb vállalati bevételek és a magas munkanélküliség a törlesztőrészlet-fizetések elnehezülését okozzák. A lassuló gazdaság miatt csökkennek az állami adóbevételek, és nő a költségvetési hiány.

Mind a magánszektor, mind az állami szektor kockázatai növekednek. Ezek a kedvezőtlen folyamatok ráadásul egymást erősítik. Amennyiben a piaci szereplők a bemutatott folyamatokat vetítik előre, úgy a részvény- és pénzpiacokon hirtelen esés alakulhat ki. Ezeket a hatásokat mutatja be Fisher adósságdeflációs elmélete.

A pénzügyi rendszer korábbi időszakában számos nagy válság volt, például 1837-ben, 1873-ban, 1892-ben, 1907-ben. Különösen megroppantotta a világgazdaságot az I. világháborút követő, az 1920-as évek hitelezési felfutását lezáró, 1929–33-as nagy gazdasági válság. A nagy gazdasági válság következtében az Egyesült Államok gazdasága közel 25 százalékkal zsugorodott, a munkanélküliség 25 százalékra nőtt, egyes eszközárak 80-90 százalékkal zuhantak.

Japánban is jelentős válság alakult ki, ahol az 1980–90-es évek hitelezési felfutását követően a hitelezés 1995-ben tetőzött, majd a magánszektor gyors adósságleépítésbe kezdett. Jelentős recesszió bontakozott ki, az ingatlan- és részvényárak közel 40 százalékot estek néhány év alatt.

Ezek a korábbi válságok azért is voltak ennyire erősek, mert a pénz alapja vagy arany volt, vagy a jegybankok nem tudtak vagy nem akartak megfelelő mértékben lazítani a pénzügyi feltételeken.

Bár a hitelciklusok – növekvő amplitúdóval – változatlanul jelen vannak, azok természete azonban részben megváltozott. Az adósságleépítés réme recessziót, deflációt vetíthet előre, ami tőzsdei és ingatlanáresést eredményezhet; néhány, jegybanki forrásokhoz nehezebben hozzáférő bank, illetve ország csődbe mehet.

A jelenlegi pénzügyi rendszerben azonban a jegybankpénz mennyisége rugalmas; a jegybank mandátumai pedig az inflációs cél, valamint a pénzügyi stabilitás elérése. A defláció és a pénzügyi válság veszélyére ezért a jegybank a pénzügyi feltételek további lazításával válaszol, és a gyakorlatban további eladósodásra ösztönzi a gazdaság szereplőit.

 

A magán- és államadósságok mára nagyságrendileg az egyes országok GDP-jének 200–300 százaléka közötti mértéket teszik ki. Még jelentősebb a nyitott határidős ügyletek állománya, amelynek összértéke a világ GDP-jének közel 700 százaléka.

Az adósságokat és a határidős ügyleteket rögzítő bankok saját tőkéje a töredéke ezen értékeknek, ezért kismértékű veszteség könnyen eredményezhetné egy bank számviteli végzetét. Mivel a bankok jelentős összeköttetésben vannak egymással, egy nagyobb bank bedőlése láncreakciókat indíthat el, veszélyeztetve ezáltal az egész pénzügyi rendszert.

Hasonló mondható el az államadósságról. Amennyiben a bankok nem kívánják tartani az államadósságokat, úgy eladják azokat, illetve nem jegyzik le az új államadósság-kibocsátásokat. Ekkor azonban az államadósságok kamatai átmenetileg megnőnek. Az új kibocsátások nélkül, valamint a megemelkedő kamatok miatt viszont a lejáró államadósságok nem lennének visszafizethetők.

Amennyiben a jegybank nem avatkozik be, úgy nemcsak az állam, hanem a bankok is csődbe mennek. A bankoknál ugyanis jelentős veszteséggel néznek szembe a náluk lévő államkötvény-állomány elértéktelenedése miatt. Ez a forgatókönyv tehát szintén a teljes pénzügyi rendszer összeomlását eredményezné.

A jegybank azonban – pénzügyi stabilitási mandátuma miatt is – el kívánja kerülni az összeomlást, ezért a helyzet stabilizálása érdekében a legvégső esetben pénz teremt, és ebből államkötvényeket vásárol, azaz átveszi az államadósság-állományt. A pénzügyi rendszer túlburjánzása a gyakorlatban tehát még nehezebbé teszi az adósságok természetes leépülését.

A jegybankok minden egyes eladósodási megtorpanásnál, illetve kockázatemelkedésnél aközül választhatnak, hogy vagy hagyják, hogy az egész pénzügyi rendszer összeomoljon, vagy tovább lazítják a pénzügyi feltételeket az eladósodás további támogatása érdekében. A jegybankok jellemzően a kisebb ellenállás, azaz a második lehetőség irányába döntenek. A jelenlegi pénzügyi rendszer természeténél fogva egy irányba: az egyre nagyobb eladósodás irányába tart, aminek fenntarthatósága egyre megkérdőjelezhetőbbé válik.

 

Kapcsolódó cikkek:

Banki pénzteremtés

Egekbe szökő ingatlanárak

Leértékelődő árfolyam, magas infláció

Pénzszűke a hazai gazdaság számára – alacsonyabb gazdasági növekedés