„A magasabb jegybanki alapkamat csökkenti az inflációt”
A jegybankok tévesen azt feltételezik, hogy képesek az inflációt a cél körül tartani; elsősorban az alapkamat alakításával. A jelenlegi pénzügyi rendszer folyamatai azonban jóval összetettebbek, mint ahogy azt a jegybank feltételezi. A jegybank valójában nem tudja hosszabb távon biztosítani az árstabilitást.
A jegybankárok által feltételezett transzmissziós csatornák egyik közös jellemzője, hogy azok hatásmechanizmusaiban a pénzmennyiség nem szerepel; a másik közös jellemző, hogy ezek alapján a magasabb kamatok mindig csökkentik, az alacsonyabb kamatok pedig mindig növelik az inflációt.
Érdekes látni, hogy a jegybanki hüvelykujjszabályt – miszerint a magasabb kamatok csökkentik, az alacsonyabbak növelik az inflációt – a statisztikai adatok sem mindig támasztják alá. A perifériaországokban pozitív (!) korreláció figyelhető meg a kamatok és az infláció között az országokon belüli idősort vizsgálva (Şen, és mtsai. 2020, Egilsson 2020, Asgharpur, Kohnehshahri és Karami 2007), valamint egy időpontban az országok sokaságát vizsgálva.
Leegyszerűsítve, azt mondhatjuk, hogy a nagyon magas jegybanki kamatok nagyon magas inflációval, a mérsékeltebb jegybanki kamatok mérsékeltebb inflációval járnak együtt. Semmiképpen nem jelenthető ki, hogy a periférián a jegybankok a magasabb kamatokkal alacsony szintre csökkentették volna az inflációt.
A magasabb kamatok és a magasabb infláció együttmozgása ugyanakkor nem bizonyítja az ok-okozati kapcsolat irányát. A mainstream gondolkodásban a periférián a magas nominális kamatok okai a magas reálkamatok és a magas inflációs várakozások, amelyek külső tényezőkben keresendők; például az alacsony megtakarításokkal, az állami túlköltekezéssel vagy az intézmények iránti alacsony bizalommal magyarázhatók.
A mainstream értelmezésben a jegybank mindössze alkalmazkodik a piacon kialakuló magas egyensúlyi nominális kamatszinthez, és ezért tartja magasan a kamatokat. Ezt az érvelést statisztikailag nehéz cáfolni, mivel valóban van egy statisztikailag is igazolható ok-okozati kapcsolat az inflációtól a kamatok irányába. Ezt az összefüggést azonban maga a jegybank okozhatja azáltal, hogy magasabb inflációra magasabb kamattal válaszol.
Az ok-okozati kapcsolatot a valóságban a jegybank gondolkodásmódja és kapcsolódó viselkedése okozza, nem pedig a piacon kialakuló „reálkamatok” és az „inflációs várakozások”. A mainstream érvelés cáfolatát tovább nehezíti, hogy valójában sem a reálkamatok, sem az inflációs várakozások nem tényadatok, hanem becslés alapján meghatározottak.
Az infláció és a kamatok közötti kapcsolatnál azonban a másik irányú ok-okozati irány is érvényesül, miszerint a magasabb jegybanki kamatok magasabb inflációt okoznak. A magas jegybanki kamatok inflációt okozó hatásai kutatásának nincs széles irodalma. Ilyen irányú eredményeket közölnek műveikben ugyanakkor Asgharpur és szerzőtársai (2007) és Egilsson (2020). A magas kamatok inflációt okozó hatására magyarázatot adhat, hogy a tartósan magas kamatok megemelik az államadósság kamatait (illetve a vállalati költségeket).
A jegybanki kamatok inflációra gyakorolt hatásának kimutatását ugyanakkor még tovább bonyolítja, hogy a magas kamatok rövid távon vonzóvá teszik az adott ország pénznemét, amelynek hatására a hazai pénz rövid, akár középtávon felértékelődik; így a magas kamatok inflációgerjesztő hatása akár sokáig rejtve maradhat.
A kamatcsökkentés hosszú távú inflációcsökkentő hatását ellehetetlenítheti a devizaadósság-csapda, amelynek lényegi pontja, hogy a kamatcsökkentés hatására a korábban a magas kamat megnyerésére játszó spekulatív ügyletek zárásra kerülhetnek. Ez azonban a hazai pénz gyors leértékelődéséhez vezethet. A gyengülő árfolyam viszont megemeli az importált, illetve a világpiaci árakhoz igazodó termékek hazai pénzben mért árát, így az rövid távon inflációt okoz.
Kapcsolódó cikkek: