Az állami pénzteremtés inflációt okoz
A mainstream hiedelemvilág második félrevezető üzenete, hogy az állami pénzteremtés rossz, a bankok és a devizatartalék-kibocsátó országok pedig nem is teremtenek pénzt. Ez a félrevezető üzenet is több félrevezető axiómán alapul.
A mainstream közgazdaságtan szerint az állami pénzteremtés inflációt okoz. Ennek szemléltetéséhez szélsőséges eseteket mutat be, mint például a háborús jóvátétel fizetésére kötelezett és kifosztott weimari köztársaságot vagy éppen a II. világháború után romokban heverő Magyarországot.
Ezek a példák azért nagyon torzítók, mivel ezekben az esetekben a pénzteremtés mértéke és a gazdaság termelési kapacitásainak bővülési üteme jelentősen eltér egymástól, akár ellentétes irányba is. A hiperinflációs időszakokban az állami költségvetés hiánya tartósan a kiadások legalább 20, de jellemzően inkább 40 százaléka felett alakul (Bernholz 2003).
40 százalékos GDP-arányos állami kiadást feltételezve, ez utóbbi érték a GDP 16 százaléka feletti hiánynak felelne meg. Ezekben az időszakokban a gazdaság ugyanakkor jellemzően nem nő, sőt vagyonelemei, termelési eszközei tönkremennek a jóvátételek, illetve a háborús pusztítás miatt.
Hanke és Krus (2013) átfogó tanulmányában 56 hiperinflációs időszakot vizsgál meg. A szerzők arra jutnak, hogy ezek az esetek szinte mind valamilyen háború alatt, vagy valamilyen külső sokk (például rendszerváltás, háborús jóvátétel-fizetés, pénzhamisítás) hatására vezethetők vissza.
Valójában a gazdaság növekedésével összhangban lévő pénzteremtés nem okoz inflációt. Az egykor magántulajdonban lévő jegybankok legfőbb pénzteremtési módja az államadóssággal szemben történő pénzteremtés – azaz a monetáris finanszírozás – volt. Például az Osztrák–Magyar Monarchia vonatkozásában a jegybank egykori mérlege megismerhető a Magyar Nemzeti Bank története (Soós, és mtsai. 1993, Botos 1999) alapján. A jegybank mérlegében egyik oldalon elsősorban államkötvények, a másik oldalon pedig papírpénzek álltak. Mindez azonban nem okozott inflációt.
A jegybankok államosítását követően a monetáris finanszírozás még jó darabig szerves része maradt a jegybanki működéseknek. Ryan-Collins (2015) a monetáris finanszírozás tiltását elemző, rendkívül igényes írásában többek között Kanada 1935–1975 közötti pénzügyi történetét vizsgálja, és arra jut, hogy nincs kapcsolat a monetáris finanszírozás és az infláció között.
***
A monetáris finanszírozás ideológiai alapját a monetarizmus adta. A monetaristák téves pénzteremtési elméletre hivatkozva az állami pénzteremtés inflációgerjesztő hatását hangsúlyozták; így a monetáris finanszírozás tilalmát, valamint a jegybankok függetlenségét ajánlották a 70-es évektől.
Az ún. monetarista közgazdasági iskola és általában a mainstream közgazdaságtan szerint az állami beavatkozások károsak, az állami pénzteremtés inflációt, végül hiperinflációt okoz; a kezdeti pénzt a jegybank teremti államadóssággal, illetve külföldi devizával szemben. Ezt a pénzt a gazdasági szereplők egy része megtakarítja, és elhelyezi a bankrendszerben, a bankok pedig kihelyezik hitelfelvevőknek. Ezt a pénzt később újra és újra megtakaríthatják és kihelyezhetik.
Ebben a szemléletben a megtakarítások szűkösek, az állam versenyez a magánszektorral a rendelkezésre álló megtakarításokért. Amennyiben az állam túl sokat költ, úgy megemeli a keresletet a megtakarítások iránt, és így a kamatokat, amivel viszont kiszorít számos magánszektorbeli beruházást. Az elmélet szerint a magánszektor hatékonyabban ruház be, mint az állam. Az állam által megemelt magas kamatok miatt azonban a magánszektorbeli beruházások elmaradhatnak, ami lassuló gazdasági növekedéshez, és ezzel társadalmi veszteséghez vezet.
A mainstream közgazdászok szerint amennyiben az állam a hiányát jegybanki pénzteremtésből teremti elő, úgy ez a monetáris bázis a jegybanki pénzmennyiség növekedését eredményezi, ami a bankok pénzmegsokszorozó tevékenysége miatt a pénzmennyiség felfúvódásához, az inflációs várakozások emelkedéséhez vezet. Ez a folyamat végül – végtelenül racionális gazdasági szereplőket feltételezve – még nagyobb inflációt, hiperinflációt okoz.
Ebben a szemléletben az infláció leküzdése érdekében szükséges az állam számára történő pénzteremtés tiltása, valamint az állami költségvetési hiány visszafogása. A politikai ciklusokból adódó jegybankra nehezedő nyomást kizárólag a jegybanki intézményi függetlenség biztosíthatja.
A bemutatott szemlélet valójában túlságosan egyoldalú, és szélsőségekben gondolkodik. Nem veszi figyelembe például, hogy bizonyos időszakokban a magánszektor beruházásai nem ütköznek kínálati korlátokba, így ezek mellett állami beruházásokra is szükség lehet. Az állami beruházások pénzteremtésre gyakorolt hatásának monetarista értelmezése pedig egyszerűen nem helytálló, a jelenlegi pénzügyi rendszer nem így működik.
A jelenlegi pénzügyi rendszerben ugyanis a megtakarítások nem szűkösek; a hitelkínálat közelítően végtelen; a hitelek iránti kereslet nem emeli meg a kamatokat. Ettől függetlenül a túlzott állami beruházások vagy transzferek inflációt okozhatnak, amennyiben a gazdaságban nincs elegendő kínálati kapacitás a gazdasági tranzakciók közel változatlan áron történő lebonyolításához.
Kapcsolódó cikkek:
Államadósság növekedés – mint pénzteremtés
„A magas költségvetési hiány fő oka az állami túlköltekezés.”