„A nagymértékű devizatartalékolás szükséges és hasznos”
A mainstream közgazdaságtan szerint káros és inflációt gerjesztő hatású, ha a jegybank a saját állama számára pénzt teremt; ugyanez az aggály azonban nem fogalmazódik meg a más országok számára történő pénzteremtésre vonatkozóan. Sőt, különböző félrevezető axiómák kifejezetten támogatják, hogy a periféria jegybankjai néhány centrumország, elsősorban az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és az eurózóna számára pénzt teremtsenek.
A mainstream közgazdaságtan szerint a periféria országai számára szükséges és hasznos a nagymértékű „devizatartalékolás”; emellett elsősorban azzal érvel, hogy a nagymértékű devizatartalék szükséges az ország pénzügyi biztonságához.
Elfogadható, sőt szükséges, hogy legyen valamekkora devizatartaléka egy országnak nem várt események és a közjó szempontjából szükséges importtermékek megvásárlására, mint például vakcinabeszerzésre. Ehhez azonban jellemzően jóval kisebb mértékű tartalék is elegendő, mint a javasolt érték. Tartós hiány, illetve tartósan magas importárak, például az energiaárak ellen pedig még a javasolt mértékű devizatartalék sem nyújthat védelmet, ott a kiváltó tényezők változtatására lenne szükség.
***
A következőkben a devizatartalékolási szabályokat soroljuk fel részletesen, a mellettük szóló érvekkel és az ellenérvekkel együtt:
Importfedezeti szabály: Az importfedezeti mutató alapján egy országnak legalább háromhavi importra elegendő devizát szükséges tartalékolnia. Az elmélet szerint ekkora tartalékra szükség lehet abban az esetben, amennyiben az ország valamilyen külső sokk hatására huzamosabb időn át nem jutna devizához.
Ekkora mértékű biztonsági tartalék valójában azonban jellemzően felesleges. Az import nagy része ugyanis exportálásra kerül, például egy autóipari cikkeket gyártó exportőr esetében. A nem reexportált termékek egy részére szintén felesleges államilag tartalékolni. Nem észszerű például, hogy közpénzből tartalékolunk plazmatévé-vásárlásra.
A legszükségesebb nyersanyagokból – mint az olaj, a gáz – pedig eleve tart valamennyi fizikai készletet az állam. Alapvetően egy ország importjának és exportjának közép- és hosszabb távon egyensúlyban kell lennie. Ellenkező esetben pedig az árfolyamnak kell annyira le-, illetve felértékelődnie, hogy ezek az egyensúlytalanságok megszűnjenek.
Például amennyiben egy ország folyamatosan többet importál, mint amennyit exportál, akkor folyamatosan több a kereslet a külföldi devizára, mint a hazai pénzre, ha ezt egyéb tényezők, mint a kamatkülönbözet, a tőkeáramlások, illetve a jegybanki beavatkozások nem ellensúlyozzák. Ebben az esetben a hazai pénz leértékelődik. A hazai árfolyam leértékelődése azonban vonzóvá teszi az exportot, és drágábbá az importot, lehetővé téve, hogy a gyengébb árfolyam mellett egyensúly alakuljon ki.
Likviditási szabály: A likviditási szabályok mögött az az érvelés áll, hogy a jegybank tartson annyi devizát, mint amennyi az országban lévő két évnél rövidebb lejáratú pénzek: készpénz és bankbetétek egy részének egy bizonyos, például 20 százalékát. Az érvelés szerint erre a tartalékra abban az esetben van szükség, ha a hazai pénztulajdonosok valamilyen pánik hatására devizára szeretnék váltani pénzeiket. Valójában nem célszerű, hogy az ország folyamatosan magas költség mellett arra tartalékoljon devizát, hogy az ország iránti bizalmatlanság esetén tudja miből védeni a saját devizáját. (Lásd az utolsó, a hazai pénz védelmére vonatkozó szabályt.)
„Guidotti–Greenspan-szabály”: A devizatartalékolás megfelelőségére egyik leginkább használt metrika az úgynevezett Guidotti- vagy Guidotti–Greenspan-szabály. A nemzetközi pénzügyi intézmények jellemzően az ehhez kapcsolódó mutatókat tartják a legfontosabbnak a nyitott gazdaságokra vizsgálni. Ennek az a lényege, hogy az ország tegyen félre annyi devizát, mint amennyi az ország rövid távon lejáró összes – állami, vállalati, banki – adóssága.
Ez a fajta „biztonsági tartalékképzés” azonban egyrészt költséges, mivel a felvett adósság jellemzően magasabban kamatozik, mint az annak biztonságos visszafizetésére félretett tartalék; másrészt értelmetlen is, mivel a félretett pénzből egyúttal ki is lehetne fizetni a tartozás egy részét. A Guidotti-szabály mögötti elgondolás ahhoz hasonlítható, mintha valaki amellett érvelne, hogy ha van 10 millió forint rövid távú adósságunk, akkor tegyük azt úgy biztonságosabbá, hogy felveszünk még 10 millió forint hosszú lejáratú hitelt, és tegyük azt be a párnacihába.
Az elgondolás hátránya természetesen az, hogy a tartalékolásra felvett hitelfelvétel költséges, ugyanakkor csak átmenetileg javítja a kiinduló helyzetünket. A rövid távú fizetési nehézségeket egy ország még a jelenlegi pénzügyi keretrendszerben is elkerülheti azáltal, hogy alacsonyan tartja a rövid távon, például egy éven belül lejáró adósságát. Amint egyes adósságok egy éven belül esedékessé válnak, úgy azt az állam visszavásárolhatja új, hosszabb lejáratú adósság kibocsátásával. A bankrendszer és a vállalatok külső adósságának alakítására adminisztratív eszközök is alkalmazhatók. Ugyanakkor a jelenlegi pénzügyi rendszerben ezek ellentmondásba kerülhetnek a monetáris politika kivitelével.
„Értékfelhalmozás”: Egy további érv a devizatartalékolás mellett, hogy ezáltal egy ország „kincset” halmozhat fel. A devizatartaléknak használt államkötvények és devizák értékét ugyanakkor részben épp az adja, hogy a devizatartalékoló országok tartalékként tekintenek ezekre, és így folyamatos keresletet biztosítanak számukra.
„A hazai pénz védelmében szükséges biztosítás”: Az érvelés szerint azért is van szükség devizatartalékra, mivel alacsony tartalék esetén könnyebben érheti spekulatív támadás az országot. Az árfolyamot azonban valójában csak korlátozottan és átmenetileg lehet védeni devizatartalékkal. Például ha a hazai pénznek valamilyen fundamentális ok miatt gyengébbnek kellene lennie, akkor a jegybanki devizatartalékból történő saját, hazai pénz vásárlása (ún. intervenció) kudarcot vallhat.
A piaci szereplők devizafedezet mellett hazai pénzben hitelt vesznek fel, és ezt folyamatosan devizára váltják (shortolva ezzel a hazai devizát). Adminisztratív korlátozások hiányában a jegybank előbb-utóbb kifogy a hazai pénz védelméhez szükséges devizából; az összes devizatartalék felemésztése után pedig az árfolyam a fundamentumok által kialakított szintre gyengülhet.
Amennyiben az ország fundamentumai rendben vannak, de a spekulánsok mégis megtámadnák a hazai pénzt, akkor kevésbé van szükség aggodalomra. Lehet, hogy a támadások rövid távon legyengítik a hazai pénzt, de ekkor drágábbá válik, ezért csökken az import; és olcsóbbá válik, ezért élénkül az export.
Ekkor nő a kereslet a hazai pénz iránt, ami végül erősödő árfolyamot eredményez. A spekulánsoknak egyre nagyobb ellenszélben kell vitorlázniuk, pozíciójuk zárásával pedig a hazai pénz még erősebb szintre erősödik, mint ahol a támadás előtt volt. Spekulatív támadás esetén ugyanakkor fontos a lakosság hazai pénz iránti bizalmának megtartása.
Látni kell ugyanakkor, hogy a jelenlegi pénzügyi rendszerben többféle olyan tényező is van, amely valóban sérülékennyé teszi a hazai pénz árfolyamát spekulatív támadás esetén, így a lakossági bizalom elveszítése valódi veszély lehet. A nagyobb sérülékenység fő oka, hogy nagy mennyiségben vannak jelen megtakarítási pénzek, amelyek a gyakorlatban azonnal átválthatók tranzakciós pénzre, majd más devizára; gyorsan gyengítve ezzel a hazai pénz árfolyamát.
Abban az esetben, ha a hazai pénz gyengül, a várakozások és az árfolyam egymást erősítő ördögi köröket alkothat: az árfolyamgyengülés miatt többen további leértékelődésre számítanak, ezért hazai pénzmegtakarításaikat devizára váltják, további árfolyamgyengülést idézve elő ezzel. További nehézséget okoz, amennyiben az ország nagymértékben devizában adósodik el. Ekkor ugyanis a gyengülő hazai pénz, a növekvő törlesztőrészletek, a csökkenő belső kereslet, a növekvő kockázatok és a romló bizalom egymást erősítő ördögi köröket alkot.
Szintén látni kell ugyanakkor, hogy egy másfajta pénzügyi rendszerben, ahol a megtakarítási pénzek nem alakíthatók át azonnal tranzakciós pénzzé, kevésbé vannak jelen ugyanezen ördögi körök. Ekkor az árfolyamgyengülés elfogadhatóbb lehetőség, mivel a piaci folyamatok, a külkereskedelmi egyenleg javulása inkább az egyensúly, azaz a hazai pénz visszaerősödésének irányába hat.
A devizaeladósodásból származó veszélyeket pedig nem magasabb devizatartalékolással, hanem a devizaadósság elkerülésével, illetve leépítésével érdemes kezelni. A jelenlegi pénzügyi rendszerben tehát valóban könnyebben előállhat az a veszély, hogy a lakossági bizalomvesztés miatt jelentősen gyengül az árfolyam. A jegybankárok ennek elkerülése érdekében is tartják szükségesnek a nagymértékű devizatartalékot.
Ugyanakkor egy stabilabb pénzügyi rendszerben a hazai pénz leértékelődését veszélyeztető ördögi körök kevésbé vannak jelen, így jobban lehet hagyni, hogy a piaci erők érvényesüljenek. Ekkor felesleges nagymértékű devizatartalékolás. Ha a fundamentumok rosszak, akkor devizatartalékkal nem lehet a hazai pénzt megvédeni, ha viszont rendben vannak, akkor sem szükséges a nagymértékű devizatartalék a spekulatív támadás kivédéséhez.
Kapcsolódó cikkek:
Devizatartalék-képzés – mint pénzteremtés